Tudod mi a legrosszabb az összetört szívben? Az, hogy még csak nem is emlékszel milyen volt azelőtt..

El tudnál egy dolgot magyarázni? hogy csináltad? hogy tudtál tovább lépni? hogy tudtál mindent elfelejteni, ami a miénk volt? hogy törölted ki ezt az összes emléket a fejedből? hogy tudtad elengedni a szerelmünket? de a legfontosabb, hogy akarhattad? kérlek magyarázd el, mert nekem nem megy!

és abba az egybe hal bele..

Elég furcsán ébredtem, össze-vissza álmodtam mindent. megcsörrent a telefon, fel is vettem, bár szerintem felét nem lehetett annak érteni, amit én beszéltem, de mind1 is, mert legjobb barátom volt, aki úgyis érti mit beszélek, ha csak hümmögök.ezután legjobb barátnőmmel buszoztam, nemtom, hogy most hogy vagyunk, nem sokat beszélünk igazából, szeretem Őt, de valahogy nem is tudom, mind1..suliba végig olvastam, szinte minden magam körül történő dolgot kizárva ezzel. facebookon  egy sráccal beszélgettem, felszínesen  jól elmulattam azon, amiket mondott, elég lökött, de bírom a fejét, aféle haver. hazaértem, megettem a kaját és már mentem is fel a lovasegyesülethez, egyik lánynak szülinapja volt és odaadtuk neki az ajándékot. miután lejöttünk felmentem a lesre, olyan jó idő volt. ott ültem és gondolkoztam egy-két órát. mikor lejöttem még mindig nagyon meleg volt, kiültem az ablakomba, macival a hasamon és olvasgattam..mikor le akartam szállni, a maci majdnem leesett és ahogy utána nyúltam én is, ha nincs a redőny picit leengedve akkor már tuti kicsit össze lennék zúzva. nem értem miért, de ez egyáltalán nem rémisztett meg, még csak meg sem ijedtem. délelőtt beszélgettem Vele. egész délután egyetlen mondaton gondolkoztam. azt mondta, hogy azt senki nem tudja, hogy Ő mit érez, és hogy nem is fogja, mert nem tudja vagyis inkább nem akarja elmondani. elkezdtem rajta gondolkozni, lehetőségeket keresni mindenre, de mielőtt jobban belefeledkeztem volna, magamra parancsoltam, hogy ezt azonnal hagyjam abba. ez csak még több darabra tép..csak ültem ott és bámultam, végig gondoltam az egészet újra és újra.minden egyes porcikája hiányzik. a beszélgetések..ölelések, mikor azt mondta, hogy szeret..minden az utolsó kimondatlan szóig.. ismét sírni kezdtem. miért is ne?! még egy ilyen csodás napon is képes vagyok egyedül üldögélni a semmi közepén és a lehetetlenen merengeni. hogy miért csinálom ezt?! miért vagyok ilyen mazochista és szánalmas?! azért, mert a fájdalom sokkal jobb érzés, annál a hatalmas tátongó ürességnél, ami utána marad bennem..ha elfojtom mindezt, akkor minden érzés elmúlik, de akkor elmúlik vele teljesen minden. nem csak az iránta érzett dolog. igazából szerintem én már meghaltam teljesen. belülről legalábbis. aki eddig voltam, az a nagyszájú boldog, élettel teli lány, mai nap már csak álca. álarc minden felett, hogy úgy látszódjon, mintha minden rendben lenne és nem lenne semmi probléma. ez hazugság. minden...SEMMI SINCS RENDBEN.