~Levél a macimhoz*

Tudom, jobb gazdát érdemelnél,
 nem engem, sajnálom,
 hogy büszke voltam és elcsesztem.

Kedves Macim! szeretném neked elmesélni, miért is kerültél hozzám, és miért kell egy ilyen emberrel élned mint én. a történet ott kezdődik, hogy Ő mondta nekem, hogy van egy meglepetése számomra, majd este küldte ezt a képet, ezzel kezdődött minden. mikor megkaptalak nem figyeltem Rád eléggé, sajnálom ezt, nem jól tettem, vigyáznom kellett volna már akkor Rád, hisz Tőle kaptalak, Tőle aki a szívét-lelkét kiadta értem, hogy örömöt szerezzen nekem, én pedig hidegen reagáltam mindenre, sajnálom, hogy így tettem. nem kellett volna, jobban meg kellett volna becsüljelek Téged és Őt is. ezen változtatni már nem tudok. ha megtehetném, százszor sőt ezerszer is megváltoztatnék mindent, akár az életem árán is, hisz így semmit nem ér az egész. Nélküle, a szeretete nélkül, a Te lelked nélkül, hisz mikor a szeretetet megöltem benne a Te lelked, az indok, a mögötted álló lelki háttér megszűnt létezni.az első naptól fogva Veled aludtam, mikor Ő nem volt mellettem,olyan illatod volt mint Neki. imádtam ezt, mindig annyira Hozzád bújtam amennyire csak lehetett. mikor itt volt, csak ültél és néztél minket, magadba szívva minden szeretetet amit láttál, hogy egymás iránt érzünk. mikor elment utána napokon neked sírtam mindig. emlékezz vissza drága mackóm mennyire rosszul voltam utána pár napig, általában kikísértem az állomásra, és mikor hazaértem sírva bújtam oda hozzád, több tízszer elmondva, hogy nekem már akkor, már pár perccel a távozása után mennyire hiányzik, és hogy én nem fogom kibírni Nélküle azt a hónapot. mégis minden hónapot kibírtam, de csak azért, mert mindig azt a pillanatot vártam, mikor újra láthatom, ölelhetem és mikor újra megcsókol. csak ezért bírtam ki, csak és kizárólag ebből az indokból, semmi másért. mikor ismét láttam, megint száműzve lettél az ágyamból pár napra, de Te nem haragudtál, örültél, ha boldog voltam, és miután megint elment Te voltál az, aki mindig megvigasztalt.mindig jó közel húztalak magamhoz és te odasimultál puhán és finoman. most, hogy más Ő nincs nekem, Te nyújtod a legtöbbet, Hozzád bújhatok mikor éjszakákat sírok át, mikor rémálmaimból sikítva vagy akár édes álmaimból zokogva kelek fel a cudar valóságba. Te nyújtod a támaszt, mikor könnyek közt alszom el, és te hallgatod végig több ezerszer azt, hogy Ő akármit tett és akárhogy eldobott, én még akkor is szeretem, és bármit megtennék Érte. tudtad, hogy ezen segíteni nem tudsz, mégis csak néztél édesen és megértően, azt sugározva, hogy minden rendben lesz és ne sírjak, mert nem szabad padlóra esni. érzem, hogy Te vagy a legjobb barátom, sőt több vagy mint barát. nem tudom, miért érzek így Irántad, vagy Iránta, de ez nagyon belülről fakad, és ha én ezt magamban megölöm, akkor soha többé nem leszek képes szeretni senkit.. ahogy ezt leírtam Neked egyetlen kismackóm, még mindig nem tudtam megállni, hogy ne sírjam végig az egészet. még így, egy héttel azután sem, hogy teljesen vége lett az egésznek. még akkor sem, ha tudom, hogy Ő már nem szeret és akkor sem, hogy tudom, hogy ennek már nem lesz jó vége, ez egy befejezetlen tündérmese marad örökre.*