~Néha úgy elegem van a világból, néha úgy eltűnnék pár évre, Néha úgy érzem a tehetetlenség kényszerít térdre.*

Ne menj még el! Ne menj, csak ölelj
Még nem búcsúztál el, még nem készültem fel,
Még nem tudom mi vár, hova sodor a sors,
De hogyha mennem kell, vigyázz rám.
…
Soha többé, nem megyek a szívem után már,
Egyszer elhittem a mesét, hittem tárt karokkal vár,
Amire vágyom, miről álmodtam,
Minden emlékem itt hever előttem egy sáros lábnyomban.

A hihetetlen fájdalom, ami bennem van. leírhatatlan. ez az az érzés, mikor csak ülsz és bámulsz ki a fejedből és fel sem fogod mi történik körülötted. tudod, hogy ezt változtatni nem lehet, mert bekövetkezett és visszafordíthatatlan..ez a fájdalom nem fog elmúlni, nem gyógyítja az idő sem. minden teljesen hátat fordít, és próbál még jobban padlóra tenni. teljesen romokban hever az egész..eltakarítani sem tudom a romokat, nem hogy újraépíteni a várat. az, hogy valaki segítsen az pedig teljességgel lehetetlen, kész erődrendszert építettem köré magamban, ahová senki nem fog bejutni. tegnap voltam orvosnál. kiderült, hogy gerincsérvem van, enyhe gerincferdüléssel spékelve, igazán csodás. doki kérdezte, hogy mit sportolok, milyen rendszeresen. elmondtam neki, hogy lovagolok és hogy két lovam van otthon. mondta, hogy az, hogy ezt folytassam egyszerűen lehetetlen, mert nem kell sok idő, talán maximum pár év és nagyon le fog romlani az egész. mikor könnyes szemmel odafordultam és mondtam neki, hogy ha ő azt mondja nekem, hogy nem lovagolhatok, akkor én azt mondom neki, hogy ne vegyen levegőt..mert nekem ez a kettő ugyan az. mikor látta, hogy mennyire kiborultam mondta, hogy pedig akkor sem kéne, mert a végén műtét lesz a vége, és annak 50%-a hogy teljesen lebénulok. én ezt nem fogom feladni, ez az, ami még életben tart, ami életet ad nekem, ami miatt egész eddig kitartottam, miattuk, a felelősség miatt. ha ők nem lennének, már rég én is két méterrel a föld alatt feküdnék. így hát, inkább élek röviden és tiszta szívből igazán, mint hosszan de élettelenül. minden reményt feladtam már az életemmel kapcsolatban, amíg tudom csinálom, aztán ha nem, akkor ennyi volt és köszönök mindent amit kaphattam.
igen, Ő is nagyon hiányzik még mindig..sírva fekszek és kelek és ez így is marad még jó darabig azt hiszem. eszméletlenül hiányzik..hiányzik a szeretlek üzenete, hiányzik, hogy azt mondja, hogy hiányzom neki, hiányzik az, hogy mondja, hogy alig várja, hogy láthasson, hiányoznak a kis szívecskéi..hiányzik a lénye, a szíve a szívemből..lassan belebetegszek ebbe az egészbe..kapálózok a semmibe..az óceán közepén egy kis szigetért, amit én is tudok, hogy nincs.barátságot nyújtani szeretet helyett olyan, mintha megdöglött volna a kutyád de megtarthatod..hiába tartod meg, ha csak bámulod, hogy fekszik és van..játszani nem tudsz vele..csak sírni felette, mert már élet nincs benne semmi.. pont ugyan ez a dolog is.  nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom, hogy nem használtam ki Mellette minden egyes másodpercet, hogy nem csaltam több mosolyt az arcára és hogy nem tettem még ennél is bolgabbá....mindenki azt mondja, hogy hülye vagyok, mert ezek után amit tett velem, még utána sóvárgok és futok. elárulom, ez nem hülyeség, egyszerűen szerelem. hiába mondjátok, hogy megérdemelné, hogy én is bántsam, megérdemelné, hogy ugyan ezt tegyem vele, mint ő velem, és hogy többet ne is halljon rólam, egyszerűen nem tudom megtenni, mert ha beszélek vele, legalább tudom, hogy él, hogy boldog és próbálom segíteni ahogy tudom,. tudjátok mondani könnyű, hogy mit érdemelne, és hogy egy szemétlása meg stb, de attól én még nem fogom kevésbé szeretni...mondhatom, hogy szeretem és szükségem van rá, a lényére, a szívére és a lelkére, mert nekem az jelent mindent, hiába teszem, mert szavaim elnyeli a szürke köd magánya..