Amit nem tudsz megoldani, azt ki kell bírni..

Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni, mielőtt földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az, akinek mondja magát, az életed örökre megváltozik, és az egyetlen dolog, amit profitálsz ebből a rémségből, hogy többé senki sem tudja így összetörni a szíved.

Hiányzol. ez a szó..régen anno annyit mondtam Neki, Ő is nekem. akkor azt hittem, nem lehet annál rosszabb, hogy pár száz km választ el Tőled. Tőled, aki a világot jelenti nekem. a fényt a sötétben, vizet a végeláthatatlan sivatagban. oxigént a tenger legmélyén.  ma már tudom, hogy lehet. az, hogy Te nem így érzel, az, hogy egyszerűen csak én érzem ezt..megbetegít..térdre kényszerít..sírásra késztet. rengeteget gondolkoztam, és igazából nem is az fáj, hogy ennyire szeretem, hanem az, hogy Ő már nem. nem tudok mit csinálni a gondolattal, lassan kezdek hozzászokni, ahogy a vele járó rémálmokhoz is. van, hogy már nem is lepődök meg, hogy sírva ébredtem, csak a macit szorítom, minél közelebb van hozzám, annál jobban biztonságban érzem magam, de legfőképp az érzéseimet. megnyugtat a közelsége, általában mostanában azért is kapkodok reggelente, hogy minél többet lehessek vele, és mikor este lefekszek aludni, az a napjaim fénypontja. odahúzom magamhoz, és hozzábújok, elképzelem, hogy még mindig annyi háttér van mögötte, mint anno mikor kaptam.. álomvilágban élek lassan, csak olvasok és álmodozok..a valóságban elbuktam..