– Te... nem... akarsz... engem? – ismételtem el hangosan is próbaképpen, és egészen összezavarodtam, amikor ráébredtem, hova is vezet ez a szórend.
– Nem.
Értetlenül meredtem rá. Eszében sem volt mentegetőzni. A szeme, mint a topáz – kemény, tiszta és nagyon mély. Úgy éreztem, áttekintek benne több mérföldnyi távlatot, de bármeddig nézzek is ebbe a feneketlen mélységbe, sehol sem látok benne semmit, ami ellentmondana az előbbi szavaknak.
– Hát így persze egészen más a helyzet. – Magam is meglepődtem, milyen higgadtan és józanul cseng a hangom. Talán mert teljesen ledermedtem. Még mindig nem jutott el a tudatomig a mondandója. Még mindig nem volt semmi értelme.
Elnézett valahová a fák közé, és újra beszélni kezdett.
– Természetesen mindig is szeretni foglak... bizonyos értelemben. De ami akkor este történt, ráébresztett, hogy ideje változtatnom. Mert már... belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok. (...) Újra felém fordult, és tökéletes, jégszobor arca most csakugyan nem tűnt emberinek. – Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom.
– Ne... – Már csak suttogni bírtam. A felismerés, hogy mi történik, kezdett átszivárogni zsibbadt érzékeimen... mintha sósavat csepegtettek volna az ereimbe. – Ne csináld ezt...
Némán, mereven nézett rám, és láttam a szemében, hogy már elkéstem a figyelmeztetéssel. Már megtette.
(.....)
– Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság – mondta.
Nem tudom, mit láthatott az arcomon, mert valami válaszként átvillant az ő arcán is. De mielőtt még rájöhettem volna, mi az, újra nyugodt, kifejezéstelen maszkká merevedett.
– Bármit! – ígértem valamivel erőteljesebb hangon.
Fagyott pillantása mintha fölengedett volna. Szemének aranya megint lágy lett, valósággal izzott, ahogy a szemembe nézett, olyan komolyan és sürgetően, hogy nem lehetett ellenállni neki.
– Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! – parancsolt rám, és most csöppet sem volt szenvtelen a hangja. – Érted, miről beszélek?
Tehetetlenül bólintottam.
(.....) 
– Cserébe én is ígérek neked valamit! – mondta. – Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
A térdem megremegett, a fák hirtelen imbolyogni kezdtek. Hallottam, hogy a vér lüktetése felgyorsul a fülemben.(....)
Gyöngéden elmosolyodott.
– Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.
– És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomon akadt volna, mintha fuldokolnék.
– Hát... – (.....) – Én nem felejtek el semmit. De az én fajtámnak... nagyon könnyű elterelni a figyelmét.
(...)
Megpróbáltam szabályosan lélegezni. Muszáj összeszedni magam, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
– Isten veled!(...)
– Várj! – kiáltottam fuldokolva, és feléje nyúltam, megpróbáltam rábírni elzsibbadt, élettelen lábamat, hogy elinduljon feléje.
Azt hittem, ő is felém nyúl. De csak megragadta hideg kezével a csuklómat, és az oldalamhoz szegezte. Lehajolt, az ajkát egy Másodperc töredékéig alig érezhetően a homlokomhoz szorította. A szemem lecsukódott.
– Vigyázz magadra! – lehelte. Éreztem hűvös lélegzetét a homokomon.
(..)
(Stephanie Meyer - New Moon - részlet.)

Újra olvasni kezdtem ezt a könyvet. ez a fejezet volt az, amit legalább 20x végigolvastam. anno régen, mikor először olvastam, egyeltalán nem hatott rám, vagy legalábbis ennyire nem. most végigbőgtem az egészet..annyira nagyon hasonlít az egész dologra. teljesen magamba fordultam..már igazából nem is élek, hanem inkább túlélem a napokat. van, hogy azt sem tudom milyen nap van. hogy miért?! mert egyszerűen nem érdekel. semmi jelentősége a dolognak így. várom a napot, hogy kikerüljek ebből az ördögi körforgásból, addig pedig minden pici apró dolognak próbálok örülni.
Ma voltam pszichiáteremnél. a-tól z-ig mindent kiszedett belőlem, hogy mi van velem lelkileg és fizikailag. azt, hogy mennyire hiányzik. az egész, még mindig.. hogy ez volt életem legszebb időszaka, és ennek ellenére sem bántam meg. azt, hogy soha nem leszek már ugyan az az ember.és azt is, hogy nem tudom, hogy keveredek ki ebből. elején, mikor mindent elmondtam, csak annyit mondott, hogy ezt nem pszichiáterként, de nem én vagyok a bolond, hanem Ő, hogy ezt elengedi maga mellett. talán igaza van, talán nem. találni fog nálam vagy 1000x jobbat ez tény és való, nem lesz nehéz Neki. de olyant, aki jobban szereti nem hiszem. lehet, hogy nincs sok emberi lény,akit szeretek, de Őket nagyon. majd ezután, elmondta, hogy mi a véleménye az egészről, hogy hagynom kéne a dolgot leülepedni, hogy nem kéne ennyit agyalnom rajta, hogy ezzel csak magamat teszem tönkre. igaza van. mondta, hogy beszélgessek sokat másokkal, legyek sokat társaságban, de ha úgy érzem, hogy magányra van szükségem, akkor nyugodtan vonuljak el, akár hozzá, vagy csak könyvet olvasgatni, esetleg lovazni. megbeszéltem vele, az érettségi szünetre való terveimet, és teljes mértékben támogatta azt. azt mondta, hogy ettől mindenképp jobb lesz, és ha be tudom tartani teljesen akkor pedig talán tökéletes is. izületi gyulladás alakult ki a kezemben és a lábamban jobb oldalon, azt mondta, hogy ez csak a stressztől és a sok megrázkódtatástól van. további dolgok eléggé személyes jellegűek voltak. mit hogyan kéne csinálnom, miért, mitől lenne esetleg még jobb, gyógyszeres kezelés és stb. nagyon rendes volt velem, mint mindig, és mindig csak a jóra ösztönöz, de hát végül is ez a feladata, a munkája. elég humoros figura. néha jókat mosolygok rajta, elég nagy élettapasztalattal rendelkezik.