Az elmúlt 9 hónap tömören.. kezdem ott, hogy egy nagyon jó barátnőm testévrét ismertem meg, aki tőlem iszonyatosan messze lakik. talán nem is olyan iszonyatosan, de nekem pont elég volt ahhoz, hogy napi szintre belém költözzön a hiányérzet, és az érzés, hogy látni akarom Őt. az elején, a legeslegelején, mikor először találkoztam vele, éreztem, hogy valami különös hatása volt rám, ekkor még nem szerelem volt, csak valami vonzódás, ami vonzott magához mint a gravitáció. egy véletlen folyamán, mikor testvérével róla beszélgettünk, vissza kérdeztem, hogy Ő e az, akiről annyit mesélt és akit egy furcsa becenéven hív?! mondta hogy igen, de én elhibáztam azt a becenevet, és ezt elmondta Neki is. mikor megtudta, ő is rám ragasztott egy becenevet, és ebből kifolyólag, egyszer rá írtam fb-on. csak beszélgettünk és beszélgettünk..reggeltől egész hajnalig..mindenről és a semmiről is. lassan egyre jobban beleszerettem és Ő bevallása szerint Ő is belém. megbeszéltünk egy találkozót és le is jött, már az első nap elég közel kerültünk egymáshoz és ez nagyon jól esett, pedig én eléggé távolságtartó ember vagyok, sőt bizalmatlan. ekkor ugyebár már körülbelül egy hónapja ismertük egymást, harmadik nap mikor lent volt, megvolt vele az első csók is. nem tudom mit éreztem akkor, valami olyan érzés volt, mintha nem is ebben a világban lennék, mintha soha semmi nem tudna kárt tenni bennem, mert ő vigyáz rám örökre. ez volt az az érzés, mely életben tartott eddig, és amiért akár mindenem eldobnám a mai napig! ezután, mikor anyukám megtudta, hogy együtt vagyunk,kicsit kiakadt, mert a kicsi lánya nem lehet, hogy bármilyen kapcsolatba legyen bárkivel, főleg nem egy olyan emberrel, aki öt évvel idősebb nála. Ő beszélni szeretett volna anyukámmal, hogy elmondja, hogy nem akar nekem rosszat és szeret..sokat hisztiztem emiatt, hogy ne tegyem, mert nem szeretném..stb. megértette, és egyszer megbeszéltük, hogy titokban lejön és sátorozunk egyet. nagyon jól sikerült este le, soha életemben nem fogom elfelejteni azt az estét, életem legszebb estéje volt Vele. de ezt nem csinálhattuk tovább, nem lehetett folyton titkolózni és a hisztijeim ellenére mégis megtette, beszélt anyukámmal. belátom mára már, hogy nem kellett volna a nagy hiszti, mert nagyon jól tette amit tett. csak értem, vagyis kettőnkért volt minden.ezek után anyu is belement, hogy találkozhassak vele gyakrabban, kapcsolatunk egyre jobb lett, és én napról napra egyre jobban szerettem (és ez a mai napig így van.) segített nekem mindenben, az összes problémámat megbeszélhettem Vele, és Ő is velem. csodálatos volt, hogy volt egy olyan ember, akinek én jelentem a mindent és fordítva is..persze, voltak kisebb veszekedések és hülyeségeink, de kinek nincsenek?! egyszer azonban nem tudtunk találkozni 2 hónapig  beszélgettük, hogy mi legyen, de nem tudtuk kimondani a végét, szerelmesek voltunk, NAGYON. ezután ugyan úgy folytatódott minden.. volt is lent nálam, nagyon jól elvoltunk, mint mindig. ezután rá kb. 3 napra mondta, hogy benne megváltozott valami, nem tudott rá indokot mondani, semmi megjegyzést, csak hogy változott és már nem szeret annyira. kibékültünk, felmentem hozzá, teljesen normális volt, majd egy hétre rá azt mondta, neki ez így nem megy. belátom, hisztis voltam, nem figyeltem rá annyira, ahogy kellett volna, nem használtam ki minden pillanatot vele és ezt VÉGTELENÜL sajnálom. szakított velem. egyik napról a másikra elfelejtett..minden érzését, minden érzéki pillanatot, azt, hogy mit jelentettem Neki. egyszerűen mindent amink volt..nem tudom hová tenni ezt az érzést, amit érzek. napokig zokogtam, álomba sírtam magam..majd álmomban gondolkoztam azon, hogy mit hibáztam el. nem aludtam igazából semmit..majd felkeltem arra, hogy sikítok..sikítom, ordítom azt, hogy nem teheti ezt velem, mert ő a mindenem. majd megint zokogtam órákon keresztül a macit ölelgetve, amit Tőle kaptam. sírtam, míg el nem indultam a buszra, útközben sírtam míg oda nem értem, és ha egyedül utaztam akkor is sírtam..iskolába bámulom a táblát, merengek az életen és hullanak a könnyeim utána..mikor észreveszem, gyorsan letörlöm, hogy ne azt nézze mindenki, hogy mi a bajom. buszra menet általában szerencsére több emberrel megyek, de hazafelé a buszon megint csak sírtam..leszálltam a buszról és sírtam hazáig, itthon mindenkinek azt mutatom, hogy jól vagyok, semmi baj nincs, de mikor becsukom a szobám ajtaját újra kezdődik az egész.. könyörgök neki, hogy szeretem, hogy bármit megadnék azért, hogy ez változzon és visszakaphassam a férfit, akit örökre szeretni fogok, bármit tesz.. bárhogyan töri össze a szívem, a millióra tört darabok mind érte dobognak..ne higgye bárki is, hogy Ő tökéletes, vagy hogy azt hiszem, hogy nincs Nála jobb. TUDOM, hogy van..de engem NEM érdekel, mert nekem Ő a tökéletes ember, egyedül benne van meg minden, amit én keresek, benne megtaláltam azt, ami belőlem hiányzik, azt ami engem kipótol és teljessé tesz.. napról napra rosszabb lesz nélküle, ez nem javul, ez csak romlik. lassan nem eszek, nem alszok és felállni sem tudok már úgy, hogy ne remegjen meg a lábam az erőtlenségtől. visszagondolok valamire, csak egy pici emlékre, csak egy érintés, egy mosoly..vagy bármi már megállni sem tudok..egyszerűen nem megy. 9kg-ot fogytam ezalatt a két hét alatt.. most már próbálom magamba erőszakolni a kaját, de ami nem megy az nem megy egyszerűen..tudom, hogy ez így nem lesz jó..próbálom túltenni magam rajta..fel is adtam már, hogy valaha visszakapom, mert tudom hogy NEM... nem nem nem...de a szívem, a szívem..és az érzéseim nem hagyják.