~Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.
Tegnap este órákig beszélgettem telefonon a legjobb fiú barátommal..ő is halálra unja magát, én pedig ha unatkozok akkor csak szarabbul érzem magam, így hát ez mindkettőnknek jól esett..reggel sikítottam..ismét arra keltem. azt hittem ez elmúlt már. tévedtem. álmomban kerestem valami..futottam sírva..nem tudom mi után, csak mentem..nem láttam semmit..mikor rájöttem, hogy semmi nincs már, akkor ébredtem fel. mikor felálltam annyira rosszul voltam, hogy rögtön vissza is estem. megnéztem az órát, még csak hajnali 4óra volt. megöleltem a macimat és magam köré csavartam a lábait majd aludtam tovább, remélve, hogy mindez pár óra múlva elmúlik.. mikor felkeltem már késésben voltam.gyorsan összekaptam magam és elindultam. napom egész átlagosan telt. viszont egész nap szédültem, elég szarul voltam. olvastam inkább egész nap, hogy ne figyeljek másra.. megerőltettem a lábam, így le kellett menni dokihoz, mert már ráállni alig tudtam, adott szurit rá, meg gyulladáscsökkentőt, igazából el is múlt tőle. azt mondta, hogy ne erőltessem. nem is tettem. hazajöttem és egész délután olvastam..macimmal az ölemben, maci hasán pedig a könyv. csak olvastam..vagyis jobbik esetben olvastam..volt hogy csak bámultam a könyvet sírtam és gondolkoztam. ismét szédülni kezdtem akkor lefeküdtem..majd mikor jobb lett tovább olvastam.igazából végiggondoltam az egészet. emlékszem rá, hogy egyszer régen megkérdeztem, hogy ha netalántán úgy gondolom, hogy vége legyen a dolognak, akkor hogy mondjam el. Ő erre azt mondta, hogy az a minimum, hogy felmegyek, és a szemébe mondom, úgy illik, továbbá a többi bunkóság. Rá természetesen ez nem vonatkozott. fordított esetben, teljesen rendben volt, hogy egy üzenettel el lettem intézve, fel sem hívott igazából. néha elgondolkozom rajta, hogy valójában, csak én láttam e olyan jó embernek ami és csak én kezeltem e egyenlő félként Őt?! nagyon úgy néz ki hogy igen. azon is el szoktam gondolkozni, hogy ezért nekem most utálni kéne?! és igen, nekem ezért kéne. de én egyszerűen nem tudom Őt utálni. Ő az az ember, akiben minden megvan ami nekem kell. amire nekem SZÜKSÉGEM van. bármit tesz, bármit gondol,bármit mond, vagy akárhogy bánt is meg. igen megérdemelné, hogy gyűlöljem, tiszta szívemből, de nem tehetem meg, mert szeretem Őt, nem azért amit tesz, hanem azért Aki. a lényéért, személyiségéért, csak mert Ő, Ő. rájöttem, hogy én magamat gyűlölöm igazából, ezt az egészet. az érzéseimet. azt, hogy még mindig Őt szeretem. gyűlölöm, hogy képes vagyok ezek után is szeretni. néha bántom Őt. igen nagyon megérdemli, tudom, hogy ezzel csak magamat bírálom, de nem érdekel. azt mondta, hogy olyan lesz, mint előtte, ugyan olyan..mint előtte. de hogyan lenne ugyan olyan?! SOHA nem lesz ugyan olyan. megváltoztam legbelül. felismerhetetlenségig.. szét roncsolódott belül minden..mint amikor egy paradicsomot tiszta erőből a falhoz vágnak..úgy loccsant szét minden bennem 2hete....
(..ezt még a legelején Tőle kaptam..most valahogy értelmet nyert..)
..rád és rám gondoltam..majd magunkra,hogy hol tartanánk..felnyitom a szemem, ez csak egy álom volt...
..visszamegyek azon úton ..hogy visszatérsz? azt senki sem tudja. de rájöttem, hogy ez csak egy álom volt..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése