Hagyom szétcsúszni a dolgokat..mindent elveszítettem.

Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.

Vége..mindennek vége..teljesen. visszavonhatatlanul..egybe mosódnak a nappalok és éjszakák..csak sírok, sírok minden éjjen át. nem érdekel már semmi, fel fogok adni mindent. elveszítettem azt az embert, aki a világot jelentette nekem. elveszítettem a legjobb barátnőmet, mert egy hülye ribanc és semmi több. elveszítettem a reményt, a hitit hogy ez bármikor is javulna. egyszerűen már nem érdekel..eladom a lovaimat. ezt így, ilyen lelkiállapotban nem lehet folytatni. ha sikerül eladni őket megpróbálok a lehető leghamarabb véget vetni minden további szenvedésemnek, azután már tényleg senkinek nem tartozok felelősséggel. megszakítok mindenkivel minden kapcsolatot, és elintézem, hogy továbbá ne kelljen ebben a világban élnem. nem érdekel mi vár odaát. ennél már csak jobb és boldogabb hely lehet..sajnálom az egészet. nem vagyok jó ember nagyon nem vagyok az. soha sem voltam és nem is leszek..sajnálom, hogy egyáltalán léteztem..várom a percet mikor szívem utolsót fogja dobbanni.

...makes me feel like i can't without you, it takes me all the way....

Forditsd el az arcod,töröld le a könnyed.Ne mutasd,hogy fáj.Suttogd,hogy nem hiányzik,hazudj magadnak ,hisz neki már nincs miért,nem érdekli.

Lassan jöttél, óvatosan. Mindig aprókat léptél, Egyre beljebb és beljebb haladtál. Nem döntöttél le falakat, nem törtél be ajtókat. Csendben érkeztél. Szinte észrevétlenül nyitottad ki a legtitkosabb kapukat. Most ott állsz az utolsó előtt, kezedben a kilincs. De észreveszlek, és Te meglátsz. Szemeimben félelem. Megrémülsz. Úgy érzed ki kell jutnod innen. Menekülsz, nem figyeled min mész keresztül. Falakat döntesz és ajtókat törsz át. Elmész. Ott maradok romokban, egyedül. 
És sírok, mikor arra gondolok: talán, ha nem féltem volna attól, hogy elhagysz, akkor most minden ajtó nyitva állna.

Hétvégét barátnőmnél töltöttem. pénteken össze vissza futkostam, hogy elérjem a vonatot, aztán este 8körül fel is értünk vácra.elvoltunk este, majd szombaton már 7kor fent voltunk és indultunk, 8kor már kint voltunk flockon. utána barátnőm elkérte a kutyát  akivel egész nap volt, mert örökbe fogadható volt a kutyus.  nagyon hamar elment a nap, lovasbemutatót, kutyás bemutatót,fogathatást néztünk. eléggé el is fáradtunk, mire visszaértünk, hamar el is aludtunk, vagyis hát ők, én pedig kicsit még fent voltam, hogy annyira elfáradjak, hogy ne kelljen álomba sírni magam. könnyezni így is könnyezett a szemem..nemtom miért igazából, szerintem már csak megszokás. éjjel össze vissza álmodtam mindent.. ma barátnőm elkísérte öccsét egy focimeccsre, én pedig másik öccsével náluk játszottam, nagyon aranyosak a gyerekek. negyed3körül el is jöttünk, aztán találkoztam Vele is, kikísért a vonatra aztán jöttem is haza. ezt most nem szeretném részletezni, furcsa érzés volt, de nem tudom..nem is tudnám leírni, vagy ha tudnám sem akarnám. egész hétvégén pofára akartam esni mindenben..egyszer a saját lábamban, aztán a lépcsőnkön aztán pesten is majd vácon..aztán megint pesten, szerintem kijár már nekem egy hatalmas pofára esés  fizikálisan is.. 

Ismertél milyen vagyok, hallottál nevetni, utoljára láttál engem tiszta szívből szeretni..

Tudod, nem volt olyan pillanat, mikor kevésbé kellettél volna, kevésbé akartalak volna, vagy kevésbé szerettelek volna. Csupán olyan, mikor kevésbé mutattam..

Pontosan 10 hónapja lennék vele. ma különösen sokat sírtam, furcsa, mostanában már annyira nem szokásom, max reggel és este.. nem tudom mi van velem. pedig már nem is hiányzik annyira, kezdek elfelejteni mindent, vagyis nem is elfelejteni, hanem minél jobban letompítani magamban. egyszerűen belefojtani , beleölni mindent a gondolatok tengerébe. nagyjából már mindent sikerült, legalábbis nappalra.éjszaka teljesen más. olyankor csend van, van idő gondolkozni, és előtör minden. idővel majd ez is elmúlik, igazából már nem is érdekel. csak próbálom ájulatig sírni magam, és akkor legalább reggelig fel sem kelek. ma befejeződött a gyógyszeres kezelés, így a hétvégét gyógyszerek nélkül kell kihúznom, érdekes lesz. talán más környezetben könnyebb. jövő héten nem hiszem, hogy nagyon írni fogok, ez lesz az utolsó bejegyzésem egy darabig, talán egyszer azért megpróbálom magam annyira összekaparni, hogy le tudjam írni, mit érzek, mennyit haladtam és hogy segített e. minden esetre már több mint három hete ez megy.. lassan rosszabb leszek mint egy zombi. :) 

"túl rövid az élet és néha attól félek, hogy elszalad előttem és hiába kérek csak mégy egy percet a világtól, mert talán nem láttam a szépet a hibáktól.."

~Mikor a legjobbat próbálod kihozni magadból, de nem sikerül; mikor megkapod amit akartál, de nem azt amire szükséged lenne; mikor elveszítesz valamit, amit nem lehet pótolni; mikor szeretsz, de hiába teszed - lehet ennél rosszabb?

Héten elkezdtem dolgozni egy másik csikóval, Ő nem az enyém, volt oktatómé, de nagyon szeretek vele dolgozni, mindig hoz valami újat, valami váratlant. várom, hogy hogy fog menni nyereg alatt, nagy tehetséget látok benne, gyönyörű, erős, impozáns ló.

Tegnap voltam csontkovácsnál..egyik haverom felvitt, nagybátyja megcsinálta a hátam, és utána náluk aludtam. egész éjjel fent volt és engem nézett. mikor álmomban retardáltul kapálózni meg sírni kezdtem eléggé megijedt és felkeltett, akkor mondtam neki, hogy ez nálam megszokott már pontosan három hete. engem igazából már nem zavar különösen, teljesen hozzászoktam. nagyon aggódik miattam, de az sem köt le, mert nem érdekel jobban mint egy haver, úgyis nemsokára megy vissza franciába. hátfájásom szinte teljesen felszívódott, lábam még fáj picit, de elvileg ez is el fog múlni. ma lovagoltam lovaimon, és délután voltam a másik csikónál is. holnap megyek vissza pszichiáterhez, elvileg vége a gyógyszerkúrának, és megmondja ezután mi legyen, azon kívül, hogy jövő héten nem beszélhetek Vele. jövő héten írni sem fogok, mert nem tudom, hogy fogom tudni kezelni az egész helyzetet. valószínűleg kicsit kiborulok majd. akárhogy próbálom még mindig van, hogy rajtakapom magam, hogy Rajta merengek. sajnálom, hogy ez van igazából. talán kár is volt megszeretni Őt. bár nem bánok egyetlen percet sem, amit vele töltöttem, sőt örülök, hogy így alakult. ennek ellenére, soha többé nem leszek ugyan az az ember. tudom, hogy nem vagyok normális, és hogy ez már nagyon beteges. de nem tudok vele mit csinálni. valaki szerint megőrültem, valaki azt mondta előnyömre változtam, mert nyugodtabb lettem, és elmúlt a szeleburdiságom. valószínűleg mindkettőjüknek igaza van. megőrültem, mert folyton csak olvasok, zenét hallgatok, kizárom a külvilágot és semmit nem fogok fel belőle, csak és kizárólag ami érdekel, és ami NEM emberi lényekkel kapcsolatos. és annak is igaza van, aki azt mondja, hogy nem vagyok már szeleburdi. igen, már nem nevetek mindenen, nem beszélgetek emberekkel órákig a semmiről, csak ami érdekel és csak azzal akire tényleg kíváncsi vagyok, a többieket leszarom. türelmesebb is lettem, mert rájöttem, hogy nem érdemes siettetni a dolgokat, ami eljön úgyis eljön ami meg nem..az meg basszameg ott ahol van.

.

.amit Ő adni tud..

A szerelem a legrosszabb dolog a világon. Az ember megőrül, nem is törődik magával. A dolgok értelme megváltozik, az ember a legnagyobb őrültségekre is képes, és egy perc alatt elintézi magát egy életre.

..I hate feeling like this..

Amit nem tudsz megoldani, azt ki kell bírni..

Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni, mielőtt földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az, akinek mondja magát, az életed örökre megváltozik, és az egyetlen dolog, amit profitálsz ebből a rémségből, hogy többé senki sem tudja így összetörni a szíved.

Hiányzol. ez a szó..régen anno annyit mondtam Neki, Ő is nekem. akkor azt hittem, nem lehet annál rosszabb, hogy pár száz km választ el Tőled. Tőled, aki a világot jelenti nekem. a fényt a sötétben, vizet a végeláthatatlan sivatagban. oxigént a tenger legmélyén.  ma már tudom, hogy lehet. az, hogy Te nem így érzel, az, hogy egyszerűen csak én érzem ezt..megbetegít..térdre kényszerít..sírásra késztet. rengeteget gondolkoztam, és igazából nem is az fáj, hogy ennyire szeretem, hanem az, hogy Ő már nem. nem tudok mit csinálni a gondolattal, lassan kezdek hozzászokni, ahogy a vele járó rémálmokhoz is. van, hogy már nem is lepődök meg, hogy sírva ébredtem, csak a macit szorítom, minél közelebb van hozzám, annál jobban biztonságban érzem magam, de legfőképp az érzéseimet. megnyugtat a közelsége, általában mostanában azért is kapkodok reggelente, hogy minél többet lehessek vele, és mikor este lefekszek aludni, az a napjaim fénypontja. odahúzom magamhoz, és hozzábújok, elképzelem, hogy még mindig annyi háttér van mögötte, mint anno mikor kaptam.. álomvilágban élek lassan, csak olvasok és álmodozok..a valóságban elbuktam..

“Nem tudsz aludni.. lehet, hogy azért, mert késő éjjel, mikor minden zaj elhal, és ott fekszel az ágyadban teljesen egyedül, úrrá lesz rajtad a félelem.. Azért mert hirtelen minden annyira.. Üres…..”

"Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez."

Érdekesen indult a hétvége..rémálmokból felébredve szombaton reggel 9óra volt, gyorsan letusoltam, lovat pucoltam és már jött is a vevő barátnőm lovára. rá sem nézett szinte, rögtön bement, elrendezte a papírokat és ami ilyenkor esedékes, felvezettem a szállítóra és már vitte is. összeraktam a lovamat, majd lovagoltam egyet vasvárig, pályán,majd haza..nagyon jól ment, kisebb kirohanásokon kívül, de tőle ezt már megszoktam. mikor hazaértem már hulla fáradt voltam, de még a másikat lefutószáraztam. ezután még olvastam és etettem, meg én is ettem, majd tovább olvastam. egész hamar el is aludtam..ma egész korán keltem, mert belovagoltam vasvárra, mentünk egy terepet aztán még ugrottam pár picit és el is jöttem, utána picit szabadon hajtottam Napit majd felültem picit szőrén ügetni, nagyon aranyos volt és segítőkész, bár mondjuk ma mind a kettő, nagyon szép nap volt. lábam egyre romlik. reggel fáj, aztán nappal annyira nem, bár ma napközben is zsibbadt már, le kellett szállnom lóról sétálni, hogy elmúljon, este általában ugyan ezt csinálja, majd éjjel már nem is érzem..kedden megyek siófokra gerincdokihoz, elvileg azután teljesen el kell múlnia. csütörtökön megyek vissza pszichiáterhez is és elvileg vége lesz a gyógyszerkúrának is..kíváncsi leszek hogy fogom bírni..még ennél is rosszabb lesz..de remélem azért úgy, hogy hétvégén nem itthon leszek jobb lesz. most hétvégén egész jó volt, 0-24ben elfoglaltam magam, így alig jutott időm gondolkozni, na meg sírni..kár, hogy hétköznap nem így lesz..

~Az életünket pillanatok határozzák meg, főként azok, amikre nem számítottunk ..

Gyakran érzem úgy, hogy rajtam kívül minden ember tudja, hogy mit akar elérni, és mindenki tisztában van azzal, hogy mire vár - legyen az a következő busz, vagy csak hogy megszáradjon a körömlakkja. Ez a nagy különbség köztem és az emberek többsége között: hogy nekem még csak ötletem sincs, mire várok. Talán a holnapot várom, talán a tegnap után vágyakozom. Talán Rád várok, talán nem. Talán, talán. Ez a rövid szó, ez a pár betű.. azt hiszem, ebbe fogok beleőrülni.

Ma már elég korán fent voltam, le is értem rendesen buszra..egész nap olvastam, meg is állapították, hogy nagyon megváltoztam az utóbbi időben, szerintük megbolondultam. ugyancsak ez történt, csak Ők nem érzik, nem tudják, hogy miért történt ez. csak azt látja mindenki, hogy magamba zárkóztam teljesen. azt, hogy min megyek keresztül nagyon kevesen tudják. sőt szinte senki. mindenki tud egy kisebb darabot belőle, de amit én érzek, azt senki még csak el sem tudja képzelni.. napról napra rosszabb a helyzet igazából. próbálom azt mutatni, valószínűleg egész nagy sikerrel, hogy mindig javul és hogy már nincs semmi baj. talán nem is látszik rajtam, hogy mi zajlik le bennem belülről, de ez nem is baj. mondanám, hogy nem hiányzik, nem szeretem és nem gondolok Rá mielőtt lefekszem aludni és miután felkeltem rögtön..mondanám én, de nem lenne igaz..én pedig nem hazudok.

..ahányszor csak akarom..

Tudod mi a legrosszabb az összetört szívben? Az, hogy még csak nem is emlékszel milyen volt azelőtt..

El tudnál egy dolgot magyarázni? hogy csináltad? hogy tudtál tovább lépni? hogy tudtál mindent elfelejteni, ami a miénk volt? hogy törölted ki ezt az összes emléket a fejedből? hogy tudtad elengedni a szerelmünket? de a legfontosabb, hogy akarhattad? kérlek magyarázd el, mert nekem nem megy!

és abba az egybe hal bele..

Elég furcsán ébredtem, össze-vissza álmodtam mindent. megcsörrent a telefon, fel is vettem, bár szerintem felét nem lehetett annak érteni, amit én beszéltem, de mind1 is, mert legjobb barátom volt, aki úgyis érti mit beszélek, ha csak hümmögök.ezután legjobb barátnőmmel buszoztam, nemtom, hogy most hogy vagyunk, nem sokat beszélünk igazából, szeretem Őt, de valahogy nem is tudom, mind1..suliba végig olvastam, szinte minden magam körül történő dolgot kizárva ezzel. facebookon  egy sráccal beszélgettem, felszínesen  jól elmulattam azon, amiket mondott, elég lökött, de bírom a fejét, aféle haver. hazaértem, megettem a kaját és már mentem is fel a lovasegyesülethez, egyik lánynak szülinapja volt és odaadtuk neki az ajándékot. miután lejöttünk felmentem a lesre, olyan jó idő volt. ott ültem és gondolkoztam egy-két órát. mikor lejöttem még mindig nagyon meleg volt, kiültem az ablakomba, macival a hasamon és olvasgattam..mikor le akartam szállni, a maci majdnem leesett és ahogy utána nyúltam én is, ha nincs a redőny picit leengedve akkor már tuti kicsit össze lennék zúzva. nem értem miért, de ez egyáltalán nem rémisztett meg, még csak meg sem ijedtem. délelőtt beszélgettem Vele. egész délután egyetlen mondaton gondolkoztam. azt mondta, hogy azt senki nem tudja, hogy Ő mit érez, és hogy nem is fogja, mert nem tudja vagyis inkább nem akarja elmondani. elkezdtem rajta gondolkozni, lehetőségeket keresni mindenre, de mielőtt jobban belefeledkeztem volna, magamra parancsoltam, hogy ezt azonnal hagyjam abba. ez csak még több darabra tép..csak ültem ott és bámultam, végig gondoltam az egészet újra és újra.minden egyes porcikája hiányzik. a beszélgetések..ölelések, mikor azt mondta, hogy szeret..minden az utolsó kimondatlan szóig.. ismét sírni kezdtem. miért is ne?! még egy ilyen csodás napon is képes vagyok egyedül üldögélni a semmi közepén és a lehetetlenen merengeni. hogy miért csinálom ezt?! miért vagyok ilyen mazochista és szánalmas?! azért, mert a fájdalom sokkal jobb érzés, annál a hatalmas tátongó ürességnél, ami utána marad bennem..ha elfojtom mindezt, akkor minden érzés elmúlik, de akkor elmúlik vele teljesen minden. nem csak az iránta érzett dolog. igazából szerintem én már meghaltam teljesen. belülről legalábbis. aki eddig voltam, az a nagyszájú boldog, élettel teli lány, mai nap már csak álca. álarc minden felett, hogy úgy látszódjon, mintha minden rendben lenne és nem lenne semmi probléma. ez hazugság. minden...SEMMI SINCS RENDBEN.

"Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba."

~Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

Tegnap este órákig beszélgettem telefonon a legjobb fiú barátommal..ő is halálra unja magát, én pedig ha unatkozok akkor csak szarabbul érzem magam, így hát ez mindkettőnknek jól esett..reggel sikítottam..ismét arra keltem. azt hittem ez elmúlt már. tévedtem. álmomban kerestem valami..futottam sírva..nem tudom mi után, csak mentem..nem láttam semmit..mikor rájöttem, hogy semmi nincs már, akkor ébredtem fel. mikor felálltam annyira rosszul voltam, hogy rögtön vissza is estem. megnéztem az órát, még csak hajnali 4óra volt. megöleltem a macimat és magam köré csavartam a lábait majd aludtam tovább, remélve, hogy mindez pár óra múlva elmúlik.. mikor felkeltem már késésben voltam.gyorsan összekaptam magam és elindultam. napom egész átlagosan telt. viszont egész nap szédültem, elég szarul voltam. olvastam inkább egész nap, hogy ne figyeljek másra.. megerőltettem a lábam, így le kellett menni dokihoz, mert már ráállni alig tudtam, adott szurit rá, meg gyulladáscsökkentőt, igazából el is múlt tőle. azt mondta, hogy ne erőltessem. nem is tettem. hazajöttem és egész délután olvastam..macimmal az ölemben, maci hasán pedig a könyv. csak olvastam..vagyis jobbik esetben olvastam..volt hogy csak bámultam a könyvet sírtam és gondolkoztam. ismét szédülni kezdtem akkor lefeküdtem..majd mikor jobb lett tovább olvastam.igazából végiggondoltam az egészet. emlékszem rá, hogy egyszer régen megkérdeztem, hogy ha netalántán úgy gondolom, hogy vége legyen a dolognak, akkor hogy mondjam el. Ő erre azt mondta, hogy az a minimum, hogy felmegyek, és a szemébe mondom, úgy illik, továbbá a többi bunkóság. Rá természetesen ez nem vonatkozott. fordított esetben, teljesen rendben volt, hogy egy üzenettel el lettem intézve, fel sem hívott igazából. néha elgondolkozom rajta, hogy valójában, csak én láttam e olyan jó embernek ami és csak én kezeltem e egyenlő félként Őt?! nagyon úgy néz ki hogy igen.  azon is el szoktam gondolkozni, hogy ezért nekem most utálni kéne?! és igen, nekem ezért kéne. de én egyszerűen nem tudom Őt utálni. Ő az az ember, akiben minden megvan ami nekem kell. amire nekem SZÜKSÉGEM van. bármit tesz, bármit gondol,bármit mond, vagy akárhogy bánt is meg. igen megérdemelné, hogy gyűlöljem, tiszta szívemből, de nem tehetem meg, mert szeretem Őt, nem azért amit tesz, hanem azért Aki. a lényéért, személyiségéért, csak mert Ő, Ő. rájöttem, hogy én magamat gyűlölöm igazából, ezt az egészet. az érzéseimet. azt, hogy még mindig Őt szeretem. gyűlölöm, hogy képes vagyok ezek után is szeretni. néha bántom Őt. igen nagyon megérdemli, tudom, hogy ezzel csak magamat bírálom, de nem érdekel. azt mondta, hogy olyan lesz, mint előtte, ugyan olyan..mint előtte. de hogyan lenne ugyan olyan?! SOHA nem lesz ugyan olyan. megváltoztam legbelül. felismerhetetlenségig.. szét roncsolódott belül minden..mint amikor egy paradicsomot tiszta erőből a falhoz vágnak..úgy loccsant szét minden bennem 2hete....

(..ezt még a legelején Tőle kaptam..most valahogy értelmet nyert..)

..rád és rám gondoltam..majd magunkra,hogy hol tartanánk..felnyitom a szemem, ez csak egy álom volt...

..visszamegyek azon úton ..hogy visszatérsz? azt senki sem tudja. de rájöttem, hogy ez csak egy álom volt..

– Te... nem... akarsz... engem? – ismételtem el hangosan is próbaképpen, és egészen összezavarodtam, amikor ráébredtem, hova is vezet ez a szórend.
– Nem.
Értetlenül meredtem rá. Eszében sem volt mentegetőzni. A szeme, mint a topáz – kemény, tiszta és nagyon mély. Úgy éreztem, áttekintek benne több mérföldnyi távlatot, de bármeddig nézzek is ebbe a feneketlen mélységbe, sehol sem látok benne semmit, ami ellentmondana az előbbi szavaknak.
– Hát így persze egészen más a helyzet. – Magam is meglepődtem, milyen higgadtan és józanul cseng a hangom. Talán mert teljesen ledermedtem. Még mindig nem jutott el a tudatomig a mondandója. Még mindig nem volt semmi értelme.
Elnézett valahová a fák közé, és újra beszélni kezdett.
– Természetesen mindig is szeretni foglak... bizonyos értelemben. De ami akkor este történt, ráébresztett, hogy ideje változtatnom. Mert már... belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok. (...) Újra felém fordult, és tökéletes, jégszobor arca most csakugyan nem tűnt emberinek. – Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom.
– Ne... – Már csak suttogni bírtam. A felismerés, hogy mi történik, kezdett átszivárogni zsibbadt érzékeimen... mintha sósavat csepegtettek volna az ereimbe. – Ne csináld ezt...
Némán, mereven nézett rám, és láttam a szemében, hogy már elkéstem a figyelmeztetéssel. Már megtette.
(.....)
– Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság – mondta.
Nem tudom, mit láthatott az arcomon, mert valami válaszként átvillant az ő arcán is. De mielőtt még rájöhettem volna, mi az, újra nyugodt, kifejezéstelen maszkká merevedett.
– Bármit! – ígértem valamivel erőteljesebb hangon.
Fagyott pillantása mintha fölengedett volna. Szemének aranya megint lágy lett, valósággal izzott, ahogy a szemembe nézett, olyan komolyan és sürgetően, hogy nem lehetett ellenállni neki.
– Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! – parancsolt rám, és most csöppet sem volt szenvtelen a hangja. – Érted, miről beszélek?
Tehetetlenül bólintottam.
(.....) 
– Cserébe én is ígérek neked valamit! – mondta. – Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
A térdem megremegett, a fák hirtelen imbolyogni kezdtek. Hallottam, hogy a vér lüktetése felgyorsul a fülemben.(....)
Gyöngéden elmosolyodott.
– Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.
– És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomon akadt volna, mintha fuldokolnék.
– Hát... – (.....) – Én nem felejtek el semmit. De az én fajtámnak... nagyon könnyű elterelni a figyelmét.
(...)
Megpróbáltam szabályosan lélegezni. Muszáj összeszedni magam, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
– Isten veled!(...)
– Várj! – kiáltottam fuldokolva, és feléje nyúltam, megpróbáltam rábírni elzsibbadt, élettelen lábamat, hogy elinduljon feléje.
Azt hittem, ő is felém nyúl. De csak megragadta hideg kezével a csuklómat, és az oldalamhoz szegezte. Lehajolt, az ajkát egy Másodperc töredékéig alig érezhetően a homlokomhoz szorította. A szemem lecsukódott.
– Vigyázz magadra! – lehelte. Éreztem hűvös lélegzetét a homokomon.
(..)
(Stephanie Meyer - New Moon - részlet.)

Újra olvasni kezdtem ezt a könyvet. ez a fejezet volt az, amit legalább 20x végigolvastam. anno régen, mikor először olvastam, egyeltalán nem hatott rám, vagy legalábbis ennyire nem. most végigbőgtem az egészet..annyira nagyon hasonlít az egész dologra. teljesen magamba fordultam..már igazából nem is élek, hanem inkább túlélem a napokat. van, hogy azt sem tudom milyen nap van. hogy miért?! mert egyszerűen nem érdekel. semmi jelentősége a dolognak így. várom a napot, hogy kikerüljek ebből az ördögi körforgásból, addig pedig minden pici apró dolognak próbálok örülni.
Ma voltam pszichiáteremnél. a-tól z-ig mindent kiszedett belőlem, hogy mi van velem lelkileg és fizikailag. azt, hogy mennyire hiányzik. az egész, még mindig.. hogy ez volt életem legszebb időszaka, és ennek ellenére sem bántam meg. azt, hogy soha nem leszek már ugyan az az ember.és azt is, hogy nem tudom, hogy keveredek ki ebből. elején, mikor mindent elmondtam, csak annyit mondott, hogy ezt nem pszichiáterként, de nem én vagyok a bolond, hanem Ő, hogy ezt elengedi maga mellett. talán igaza van, talán nem. találni fog nálam vagy 1000x jobbat ez tény és való, nem lesz nehéz Neki. de olyant, aki jobban szereti nem hiszem. lehet, hogy nincs sok emberi lény,akit szeretek, de Őket nagyon. majd ezután, elmondta, hogy mi a véleménye az egészről, hogy hagynom kéne a dolgot leülepedni, hogy nem kéne ennyit agyalnom rajta, hogy ezzel csak magamat teszem tönkre. igaza van. mondta, hogy beszélgessek sokat másokkal, legyek sokat társaságban, de ha úgy érzem, hogy magányra van szükségem, akkor nyugodtan vonuljak el, akár hozzá, vagy csak könyvet olvasgatni, esetleg lovazni. megbeszéltem vele, az érettségi szünetre való terveimet, és teljes mértékben támogatta azt. azt mondta, hogy ettől mindenképp jobb lesz, és ha be tudom tartani teljesen akkor pedig talán tökéletes is. izületi gyulladás alakult ki a kezemben és a lábamban jobb oldalon, azt mondta, hogy ez csak a stressztől és a sok megrázkódtatástól van. további dolgok eléggé személyes jellegűek voltak. mit hogyan kéne csinálnom, miért, mitől lenne esetleg még jobb, gyógyszeres kezelés és stb. nagyon rendes volt velem, mint mindig, és mindig csak a jóra ösztönöz, de hát végül is ez a feladata, a munkája. elég humoros figura. néha jókat mosolygok rajta, elég nagy élettapasztalattal rendelkezik.  

~ Ha az élet egy film lenne, biztosan kiírnám az elejére, hogy gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott!..

*Hogy én mit szeretek benned? A szádat és a szemedet..A csókodat , a bőrödet , az illatod , a kezedet..Az egész lényedet , meg azt mikor úgy bújtál , hogy kirázott a hideg. ♥

Elmeroncs..ezzel a szóval tudnám jellemezni magam. ha jobban belegondolok nem is csak az elmém ami befuccsolt. úgy az egész. minden..darabokra tört az eddig felépített dolgaim halmaza. én meg csak futok a darabok után..a gondok ott kezdődnek, hogy én 1 azaz egy ember vagyok. nem tudok egyszerre millióra hullott dolgaim összes darabja után futni. NEM. ez egyszerűen lehetetlen. be kell látnom, hogy nekem sem megy minden. főként nem ez. el kéne indulni egy irányba és azt az utat végig vinni. de így, hogy nem csak a szívem, hanem az egész elmém és minden széthullik elég nehéz lesz.

Azt álmodtam, hogy beveszek egy üvegcse altatót, és szépen meghalok. mivel alvajáró vagyok, arra keltem, hogy nem tudom lenyelni a gyógyszereket. természetesen rögtön ki is köptem, de ha le tudtam volna nyelni, most nem itt írnék. felkereste pszichológusomat, aki beszélt is velem, és elmondtam neki mi a helyzet, úgy mindent. anno régen, mikor nagyon ki voltam borulva a lovam miatt, akkor is hozzá jártam, és akkor is, egy hét sírás után azt mondta, hogy ő kevés hozzám, nekem nem elég ha kibeszélem a dolgokat, nem tudom miért. valahogy kevés nekem. attól nem múlik el semmi. ekkor régen, pszichiáterhez utasított tovább, aki szintén elkezdett kezelni és enyhe nyugtatókat írt fel akkor, ettől jobb is lett és felhagytam a folyamatos sírással.. most szintén így történt, azt mondta, hogy mivel ismer, és tudja, hogy nem fog javulni attól, hogy én kibeszélem, ismét tovább utasított. voltam pszichiáteremnél is. Ő azt mondta, hogy menjek vissza holnap, tegyem eléggé elérhetetlen helyre az ilyen dolgaim, és hogy sokat fogok hozzá járni beszélgetni, míg ennek vége nem lesz és hogy holnapi után ír fel ismét valamit, ami segíteni fog ezen.. kérdezte, hogy szeretnék e bevonni ebbe az egész dologba valakit, mert sokat segítene stb. de én egyszerűen nem látom értelmét. anyukámat nem fogom beavatni semmibe. barátaimat nem fogom bevonni ebbe, mert Ők így is úgyis rengeteget segítenek, ezen kívül is. Tőle pedig nem kell a segítség.  kimászok ebből mindenki nélkül. köszönöm mindenkinek, aki segít, vagy legalábbis próbál. ígérem, hogy lassan túl leszek mindezen és teljesen összeszedem magam. igen, a hatalmas fekete folt meg fog maradni, de ebből tanul az ember. ha ezek után is összeszedem magam, akkor már biztos, hogy mindent túl fogok élni.

 mikor csak tudok a lovakba temetkezek, mindent elrendezek velük kapcsolatba és talán Ők segítenek talpra állni, úgyis az egyetlen lények, akik mindig magukat adják, soha nem gondolják meg magukat, mindig úgy reagálnak mindenre, ahogy azt kell és ahogy a másik megérdemli... 

..vakon számítva rád..a kezedbe volt a szívem..de csak játszottál rajta a dobbanására..

"Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nálad."

Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére.

Szombaton ismét saját zokogásomra keltem.arra, hogy valamit beszélek, én magam sem emlékszem már arra, hogy mit..az utolsó kép amire emlékszem az volt, mikor utoljára láttam a vonat ablakából. utolsó pillantást vetve rá egy fájdalmas könycsepp gördült végig az arcomon és leültem a helyemre, majd megettem egy tábla csokit amitől jobb lett picit és elkezdtem a könyvet olvasni amit vittem magammal. akkor még nem is sejtettem, hogy ennek ilyen vége lesz. Ő már pontosan tudta, tudta, hogy már nem tud úgy szeretni engem..tudta, hogy kevés vagyok neki. ahogy felkeltem, az a leírhatatlan fájdalom amit belül éreztem, azt hittem szét tép..de sajnos nem tette, ismét elkezdődött egy nap. fáj, ilyenkor érzem, hogy élek, és hogy vannak még érzéseim és nem halt belőlem ki minden. egy nagyon nagy űr van bennem, csak azt érzem..ez már lassan nem is a szeretet érzésére hasonlít, hanem mintha kitéptek volna mindent ami számít. ránéztem az órámba már dél volt. gyorsan összekaptam magam, nyergeltem, futószáraztam kisebbik lovamat majd nyeregbe ültem és kilovagoltam. nagyon jól ment Öcsi, mikor a dombtetőre értem elkezdett szakadni az eső, de közben hét ágra sütött a nap, nagyon élveztük mind a ketten, teljesen a hangulatomhoz illő volt, hazafelé szinte már csak sétáltunk, rengeteg dolgon gondolkoztam, élveztem a napsütést és a jó időt..este még kimentem és megetettem őket meg minden ilyesmi..ma éjjel vagy 10x felkeltem arra, hogy álmomban beszélek, pár szóra emlékszem csak belőle.igazából nem is lényeg, már 9kor fent voltam, egész gyorsan összeszedtem magam. gyorsan felöltöztem és már mentem is ki. mind a két ló jól ment. már emlékszek régen miért mondtam, hogy Öcsitől tanultam eddig legtöbbet. ezt mai napig nem cáfolom meg. mindig hoz valami újat, mindig kitalál valami hülyeséget, amit tudnom kell korrigálni és helyrehozni, mindig közös nevezőre kell vele jutni, nem elég, ha ráparancsolsz, meg kell vele értetni, hogy miért kell azt megcsinálnia, és ha rájön, hogy igen, az úgy jó, akkor megcsinálja. rengeteg dolgot tanultam már tőle, igaz sokszor estem róla, sokszor feladta nekem a leckét, de eddig nem volt dolog, amit meg nem oldottunk együtt közösen. miután beértem vele, picit ültem mellette míg legelt, majd megpucoltam Napit is, elpakoltam, hazajöttem, és kicsit úgy csináltam mint aki tanul.. most nézek valamit, még nem tudom mit aztán szerintem alszok is..eléggé lefárasztott ez a nap..meg ez az érzés..amivel reggel keltem..és a fájdalom a hátamban meg úgy mindenhol...

~Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek, Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek...*

Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Tudom már elmúlt, vége a szépnek,
Szépen lassan eltűnnek a képek,
Sebeim maradnak, nyitva a világnak,
Példát mutatva, gátat szabva hibáknak

Gyönyörű napos idő volt reggel, aztán, most hogy indulnék ki lovakhoz, természetesen jönnek a felhők és valószínűleg esni fog, hogy miért is lenne bármi úgy, ahogy szeretném?! igazából, már nagyon kezdem megszokni..

azt hiszem nem ismételgetem magam, igen, hiányzik. még mindig és szakadatlanul. fáj mikor felkelek, és mikor lefekszem aludni..fáj jót és rosszat álmodni, fáj vele beszélni és még jobban, ha nem beszélek vele..remélem már lassan elmúlik, de szerintem azt még várhatom egy darabig.. 

azt hiszem ez minden mást elmond az érzéseimről..

~Néha úgy elegem van a világból, néha úgy eltűnnék pár évre, Néha úgy érzem a tehetetlenség kényszerít térdre.*

Ne menj még el! Ne menj, csak ölelj
Még nem búcsúztál el, még nem készültem fel,
Még nem tudom mi vár, hova sodor a sors,
De hogyha mennem kell, vigyázz rám.
…
Soha többé, nem megyek a szívem után már,
Egyszer elhittem a mesét, hittem tárt karokkal vár,
Amire vágyom, miről álmodtam,
Minden emlékem itt hever előttem egy sáros lábnyomban.

A hihetetlen fájdalom, ami bennem van. leírhatatlan. ez az az érzés, mikor csak ülsz és bámulsz ki a fejedből és fel sem fogod mi történik körülötted. tudod, hogy ezt változtatni nem lehet, mert bekövetkezett és visszafordíthatatlan..ez a fájdalom nem fog elmúlni, nem gyógyítja az idő sem. minden teljesen hátat fordít, és próbál még jobban padlóra tenni. teljesen romokban hever az egész..eltakarítani sem tudom a romokat, nem hogy újraépíteni a várat. az, hogy valaki segítsen az pedig teljességgel lehetetlen, kész erődrendszert építettem köré magamban, ahová senki nem fog bejutni. tegnap voltam orvosnál. kiderült, hogy gerincsérvem van, enyhe gerincferdüléssel spékelve, igazán csodás. doki kérdezte, hogy mit sportolok, milyen rendszeresen. elmondtam neki, hogy lovagolok és hogy két lovam van otthon. mondta, hogy az, hogy ezt folytassam egyszerűen lehetetlen, mert nem kell sok idő, talán maximum pár év és nagyon le fog romlani az egész. mikor könnyes szemmel odafordultam és mondtam neki, hogy ha ő azt mondja nekem, hogy nem lovagolhatok, akkor én azt mondom neki, hogy ne vegyen levegőt..mert nekem ez a kettő ugyan az. mikor látta, hogy mennyire kiborultam mondta, hogy pedig akkor sem kéne, mert a végén műtét lesz a vége, és annak 50%-a hogy teljesen lebénulok. én ezt nem fogom feladni, ez az, ami még életben tart, ami életet ad nekem, ami miatt egész eddig kitartottam, miattuk, a felelősség miatt. ha ők nem lennének, már rég én is két méterrel a föld alatt feküdnék. így hát, inkább élek röviden és tiszta szívből igazán, mint hosszan de élettelenül. minden reményt feladtam már az életemmel kapcsolatban, amíg tudom csinálom, aztán ha nem, akkor ennyi volt és köszönök mindent amit kaphattam.
igen, Ő is nagyon hiányzik még mindig..sírva fekszek és kelek és ez így is marad még jó darabig azt hiszem. eszméletlenül hiányzik..hiányzik a szeretlek üzenete, hiányzik, hogy azt mondja, hogy hiányzom neki, hiányzik az, hogy mondja, hogy alig várja, hogy láthasson, hiányoznak a kis szívecskéi..hiányzik a lénye, a szíve a szívemből..lassan belebetegszek ebbe az egészbe..kapálózok a semmibe..az óceán közepén egy kis szigetért, amit én is tudok, hogy nincs.barátságot nyújtani szeretet helyett olyan, mintha megdöglött volna a kutyád de megtarthatod..hiába tartod meg, ha csak bámulod, hogy fekszik és van..játszani nem tudsz vele..csak sírni felette, mert már élet nincs benne semmi.. pont ugyan ez a dolog is.  nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom, hogy nem használtam ki Mellette minden egyes másodpercet, hogy nem csaltam több mosolyt az arcára és hogy nem tettem még ennél is bolgabbá....mindenki azt mondja, hogy hülye vagyok, mert ezek után amit tett velem, még utána sóvárgok és futok. elárulom, ez nem hülyeség, egyszerűen szerelem. hiába mondjátok, hogy megérdemelné, hogy én is bántsam, megérdemelné, hogy ugyan ezt tegyem vele, mint ő velem, és hogy többet ne is halljon rólam, egyszerűen nem tudom megtenni, mert ha beszélek vele, legalább tudom, hogy él, hogy boldog és próbálom segíteni ahogy tudom,. tudjátok mondani könnyű, hogy mit érdemelne, és hogy egy szemétlása meg stb, de attól én még nem fogom kevésbé szeretni...mondhatom, hogy szeretem és szükségem van rá, a lényére, a szívére és a lelkére, mert nekem az jelent mindent, hiába teszem, mert szavaim elnyeli a szürke köd magánya..

~Levél a macimhoz*

Tudom, jobb gazdát érdemelnél,
 nem engem, sajnálom,
 hogy büszke voltam és elcsesztem.

Kedves Macim! szeretném neked elmesélni, miért is kerültél hozzám, és miért kell egy ilyen emberrel élned mint én. a történet ott kezdődik, hogy Ő mondta nekem, hogy van egy meglepetése számomra, majd este küldte ezt a képet, ezzel kezdődött minden. mikor megkaptalak nem figyeltem Rád eléggé, sajnálom ezt, nem jól tettem, vigyáznom kellett volna már akkor Rád, hisz Tőle kaptalak, Tőle aki a szívét-lelkét kiadta értem, hogy örömöt szerezzen nekem, én pedig hidegen reagáltam mindenre, sajnálom, hogy így tettem. nem kellett volna, jobban meg kellett volna becsüljelek Téged és Őt is. ezen változtatni már nem tudok. ha megtehetném, százszor sőt ezerszer is megváltoztatnék mindent, akár az életem árán is, hisz így semmit nem ér az egész. Nélküle, a szeretete nélkül, a Te lelked nélkül, hisz mikor a szeretetet megöltem benne a Te lelked, az indok, a mögötted álló lelki háttér megszűnt létezni.az első naptól fogva Veled aludtam, mikor Ő nem volt mellettem,olyan illatod volt mint Neki. imádtam ezt, mindig annyira Hozzád bújtam amennyire csak lehetett. mikor itt volt, csak ültél és néztél minket, magadba szívva minden szeretetet amit láttál, hogy egymás iránt érzünk. mikor elment utána napokon neked sírtam mindig. emlékezz vissza drága mackóm mennyire rosszul voltam utána pár napig, általában kikísértem az állomásra, és mikor hazaértem sírva bújtam oda hozzád, több tízszer elmondva, hogy nekem már akkor, már pár perccel a távozása után mennyire hiányzik, és hogy én nem fogom kibírni Nélküle azt a hónapot. mégis minden hónapot kibírtam, de csak azért, mert mindig azt a pillanatot vártam, mikor újra láthatom, ölelhetem és mikor újra megcsókol. csak ezért bírtam ki, csak és kizárólag ebből az indokból, semmi másért. mikor ismét láttam, megint száműzve lettél az ágyamból pár napra, de Te nem haragudtál, örültél, ha boldog voltam, és miután megint elment Te voltál az, aki mindig megvigasztalt.mindig jó közel húztalak magamhoz és te odasimultál puhán és finoman. most, hogy más Ő nincs nekem, Te nyújtod a legtöbbet, Hozzád bújhatok mikor éjszakákat sírok át, mikor rémálmaimból sikítva vagy akár édes álmaimból zokogva kelek fel a cudar valóságba. Te nyújtod a támaszt, mikor könnyek közt alszom el, és te hallgatod végig több ezerszer azt, hogy Ő akármit tett és akárhogy eldobott, én még akkor is szeretem, és bármit megtennék Érte. tudtad, hogy ezen segíteni nem tudsz, mégis csak néztél édesen és megértően, azt sugározva, hogy minden rendben lesz és ne sírjak, mert nem szabad padlóra esni. érzem, hogy Te vagy a legjobb barátom, sőt több vagy mint barát. nem tudom, miért érzek így Irántad, vagy Iránta, de ez nagyon belülről fakad, és ha én ezt magamban megölöm, akkor soha többé nem leszek képes szeretni senkit.. ahogy ezt leírtam Neked egyetlen kismackóm, még mindig nem tudtam megállni, hogy ne sírjam végig az egészet. még így, egy héttel azután sem, hogy teljesen vége lett az egésznek. még akkor sem, ha tudom, hogy Ő már nem szeret és akkor sem, hogy tudom, hogy ennek már nem lesz jó vége, ez egy befejezetlen tündérmese marad örökre.*

'Kitépném a szívem és kezedbe adnám, hogy lásd, engem nem érdekel más.'

Meglátni,megszeretni nem volt nehéz téged,

'Egy szervátültetés kéne, a te szíved az enyémbe, hogy lásd,

ahogy próbált vért pumpálni a reménybe.'

de egy élet sem elég ahhoz,hogy minden emlékképed 
elfelejtsem,De talán nem is akarom...
Nem találom helyem a világban,a magány csendjét hallgatom.
Üres már a szívem,darabokban hever most a kezemben,
kereslek,de nem talállak,nincs láng már a szemedben.
Hibás vagyok tudom,mert szerettelek egy életre,
de mielőtt elmész kérlek hallgass a szívedre!
/Mc leeroy-Hallgass a szívedre/


Tegnap alig tudtam elaludni..csak vergődtem az ágyban össze vissza..szorongottam a macit és sírtam..és ezzel a pár órával mondtam azt, hogy elég. elég nekem ebből, nem tudom ezt feladni egyszerűen nem megy, és nem fog javulni magától, úgyhogy megint elkezdek altatót és nyugtatót szedni, ha nem is lesz tőle jobb belül, de legalább úgy tudok tenni, mintha javult volna, és nem érdekel, hogy nem így van. miért is érdekelne engem, ha igazából Őt sem érdekli, hogy mit érzek?! reggel felkeltem ismét korán sírtam picit, de most nem vártam meg, míg rosszabb lenne és be is vettem a nyugtatót. egész nap elég antiszociális voltam, de egyre jobban kezdem megtanulni, hogy kell azt mutatni kifelé, hogy semmi bajom. minden nap, vagy 5x megkérdezik, hogy hogy vagyok és minden egyes alkalommal azt mondom 'kösz jól', miközben konkrétan darabokban vagyok, tény, hogy nem kaparom a falat a fájdalomtól, de ezen kívül semmit nem javult a helyzet, pedig lekötöm magam teljesen egész nap, hazaérek és megyek is fel lovasegyesülethez barátaimmal, míg velük vagyok rájuk próbálok koncentrálni teljesen, de még akkor is folyton Ő jár a gondolataimba.. azt hiszem csak megtanultam felszínesen mosolyogni, ami ráfagyott az arcomra, hogy ne mást terheljek a gondjaimmal és ez így van jól. ma megkaptam, hogy nem kell mindig mondogatnom, hogy fáj, mert attól nem lesz jobb és Ő így is tudja, teljesen igaza van, de megint sikerült sírni egy sort rajta. be is fejeztem ezzel. nem fogom többé mutatni, hogy fáj, teljesen elérzéketlenedek idővel, eddig is az voltam, már Tőle is megkaptam, igaz nagyon rosszul esett, és nagyon megjegyeztem, de igaza van, egy érzéketlen senki vagyok és ez már nem fog javulni soha sem. nem tudom mit tehetnék az ellen, hogy ne szeressem ennyire, bármit tesz, bármit mond, vagy gondol egyszerűen nem tudok rá haragudni mert szeretem. akármit megadnék érte, hogy visszakaphassam, még mindig..eszméletlenül hiányzik, olyan fojtogató érzés..szükségem van rá, annyi bajom van,úgy mesélnék neki, úgy mögé bújnék a problémák elől..egyetlen ölelésétől elmúlik minden problémám..úgy, de annyira akarom, hogy végre megölelhessem..hogy javuljon mindez, mert nekem nélküle nem megy.
Pest felé tartok, megyek fel kórházba, megnézem mennyire rakták össze a kis balesetest..és elköszönök tőle nagyon sok időre, mert elköltözik jövő héten jó messzire innen. annyira sajnálom azt is, sajnálom, hogy ne tudom viszonozni az érzelmeit, sajnálom, hogy nem tudtam jó barátja lenni és sajnálom, hogy mindig neki nyavajgok, mikor igazából nem lenne kötelessége meghallgatni és segíteni sem, Ő viszont ennek ellenére mindig megteszi. nem tudom elégszer megköszönni. kár, hogy nem tudok neki segíteni most, és hogy ő sem nekem..szerintem mind a kettőnknek széthullt jelen esetben minden..
Ma megkértek egy olyan dologra, hogy fogadjak el egy segítséget más ember nevében, de sajnos én nem tudok dönteni az Ő nevében, egyszerűen tudom, hogy én is elutasítottam volna a segítséget, így nincs szívem elfogadni, nem akarom őt még nagyobb anyagi gondba keverni, főleg nem a barátaival szemben.

'Hiányzol (...), ez olyan nem tudok enni, nem tudok aludni, már lassan nevetni is elfelejtek nélküled dolog, és komolyan úgy érzem, hogy amikor elmentél, magaddal vitted a szívemet.'

Maradni szeretnék, el sem hiszed mennyire,
Még nem is sejtem, miként futok olyan messzire.
Hol már, nem éget emléked, ahol nem édes csókod,
Nem hiszem, hogy bárhol lehetnék még ilyen boldog
Maradni szeretnék, tán nem is baj, hogy nem lehet,
Ugyan miért lennék itt, ha nem foghatom meg kezed.
Szellemként jár majd egy hűvös árny a faladon,
Ha másból nem, majd ebből tudni fogod mikor feladom…
(CoD- hajnal)

Mai nap is borzalmasan indult..ismét rémálmok és egy óra sírás..annyira jól esik ilyenkor, hogy van egy puha macim, aki mindent meghallgat és nem ítél el semmiért.  mire nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy indulni tudjak, más pont menni is kellett..ma legalább már suliban nem sírtam semmit, mikor éreztem, hogy valami nincs rendben inkább letettem a fejem a padra becsuktam a szemem és próbáltam aludni és kizárni mindent ami körülvesz..néha pár percre sikerült is..többi időt feladatok megoldásával töltöttem ami leköttette a gondolataim. de esküszöm még mindig akkor vagyok a legboldogabb ha Vele beszélek, egyszerűen megdobban a szívem mikor Tőle kapom az üzenetet, nem érdekel, hogy mennyire szánalmas. gondolkoztam arról, hogy jobb lenne, ha nem beszélnék Vele többet..arra jutottam, hogy lehet hogy semmi nem változna, de az is lehet, hogy rosszabb lenne tőle mert engem már csak ez éltet. mióta ismerem nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltem volna Vele. volt mikor olyanokat gondoltam, hogy bárcsak meg se ismertem volna, és hogy kitörölnék mindent, de ez NEM igaz, mert egyeltalán nem szeretném azt. csak azt szeretném ,hogy szeressen, egyszerűen magától, hogy tudjak neki segíteni, bármit meg adnék érte, hogy tudjam, Ő boldog. ha nélkülem még akkor is. nagyon nem érdekel, hogy én szenvedek, lehet néha nem így tűnik, mert elmerülök a hiánya okozta bánatban. egyszerűen boldoggá akarom tenni Őt. ezt akarom,sem többet sem kevesebbet.
Az élet viszont mostanában jobban szivat mint gondoltam volna, hogy lehetséges. egy rossz mozdulatom volt, és utána több nem is. hátamba nyilaló fájdalomtól mozdulni nem tudtam, csak azután, hogy fájdalomcsillapítót kaptam. délután elmentem orvoshoz, aki azt mondta, hogy enyhe gerincferdülésem van, de biztos nem ettől fáj a hátam egy ponton ennyire, úgyhogy szerdán megyek vissza kórházba a ma készült képek orvosi tanulmányozásának meghallgatására. igazából, már csak ez hiányzott nekem. köszönök mindent kedves ÉLET!. 
egy nagyon jó barátnőm látóideg gyulladással kórházba fog kerülni pár napra, nagyon szeretem Őt, és sajnálom, hogy ilyen fiatalon, már neki is ennyi mindent meg kell élnie, nagyon nem érdemli meg, mert egy nagyon kedves emberről van szó. minden nap meglátogatom majd és segítek neki, ahol tudok, remélem minél előbb kilábal ebből! ma elkísértem Őt szemészetre, mert sajnos emiatt már fél szemére szinte teljesen megvakult, ahol ezt mondták neki, nagyon örültem neki, hogy meg tudják gyógyítani, szívből kívántam eddig is a legjobbakat. Tőle fogok kapni egy kiscicát, aki most nem régen született Nála. szemészet után átmentem Hozzá megnézni a kis gombócot, valami eszméletlen aranyos és imádni való, az ölemben aludt vagy negyed órán keresztül és álmodott valamit, kapálózott közben, mikor felkelt dorombolt is nekem. tudom, nem nagy szám a dolog, de az élet minden apró pici kis örömét megragadom már, mert ha nem teszem, akkor a mélybe ránt ez a rengeteg szenvedés..

Gyönyörű világod mi szerelemtől lángolt, fekete-fehérré változott..ez a mondat magába foglalja az egész hétvégém elmélkedéseit. azt hittem, hogy jobb lesz ez a hétvége, de nem. azt hittem, hogy majd a lovam kicsit kirángat az élet minden fájdalmából és egy picit tudok örülni valaminek. végig sírtam, míg vele foglalkoztam, elmagyaráztam neki mindent, hogy mit miért teszek, lehet, hogy hülyén hangzik, hogy egy állathoz beszélek, de megnyugtató érzés, tudom, hogy valamit ért belőle, mert általában mindig reagál rá valamit, lehet nem is a beszédet érti, csak az érzéseimet érzi át teljesen, amit akkor érzek, mikor a dolgokról beszélek. kicsit babusgattam őt, talán jobb lett egy ezred fokkal, de mikor visszatettem a karámba, az érzés ugyan olyan volt mint előtte. többit is megpucoltam, mert attól, hogy én egy semmi vagyok, nekik szükségük van a törődésre, és arra, hogy rendbe legyen velük kapcsolatban minden. ezt a felelősséget vállaltam, és nem fogom őket cserben hagyni, attól, hogy az életem romokban hever és padlón vagyok, nekik még nem kell szenvedni, nem fog kihatni a problémám rájuk. egyszerűen nem tehetem meg, hogy bármit is észleljenek belőle, azon kívül, hogy sajnos azt a lelki hátteret nem tudom most megadni nekik. este elmentem itthonról haverokkal, hogy talán ha velük vagyok, és iszok valamit, akkor majd jobb lesz a dolog..dehogy lett. ittam egy daniels-t, de aztán rájöttem, hogy igazából úgy sem fog segíteni ez semmin, így hát az esete következő részeiben csak két szál cigit szívtam el. igaza van mindenkinek ettől NEM lesz jobb..ezt én is nagyon jól tudom, jobban mint bárki, mert én megyek benne tönkre és nem más, de egyszerűen nem megy belőle a kilábalás, folyamatosan magyarázom magamnak, hogy igen is jobb lesz, megpróbálok mindent az ég világom, amitől jobb lehet, de igazából kudarcon kívül még mást nem tapasztaltam. lassan feladom nagyon úgy érzem..egy lelki és érzelmi hulladék lettem. egy senki, olyan érzelmekkel ami elszáll a semmibe. ha éppen nem sírok, akkor ülök az ágyon, vagy akárhol és bámulok a semmibe, azt sem nagyon szoktam hallani, ha beszélnek hozzám..csak bámulok előre és érzem, hogy semmi sincs rendben. ma kilovagoltam de azt is végig bőgtem..de majd talán alakul..csak jöhetne végre már az az idő..de addig maradnak az elvont álmok, a magam elé bámulás és a könnyek és a zene..sajnos egyik barátnőmnek is elég szarul jöttek ki a dolgai, sajnos most ezen én sem tudok segíteni, egyszerűen nem tudok mit tenni, még beszélek néhány emberrel, az ügy érdekében, de ez az utolsó ötletem.  barátaim nagyon rendesek, próbálni segítenek folyamatosan, és tartani bennem az életet..tegnap este 5órát beszéltem telefonon legjobb fiú barátommal, bár jóformán inkább hallgattam a hülyeségeit és néha helyeseltem, de jó volt hallani, hogy ő ezután a nagy baleset után is tud vidám lenni..:')

Az elmúlt 9 hónap tömören.. kezdem ott, hogy egy nagyon jó barátnőm testévrét ismertem meg, aki tőlem iszonyatosan messze lakik. talán nem is olyan iszonyatosan, de nekem pont elég volt ahhoz, hogy napi szintre belém költözzön a hiányérzet, és az érzés, hogy látni akarom Őt. az elején, a legeslegelején, mikor először találkoztam vele, éreztem, hogy valami különös hatása volt rám, ekkor még nem szerelem volt, csak valami vonzódás, ami vonzott magához mint a gravitáció. egy véletlen folyamán, mikor testvérével róla beszélgettünk, vissza kérdeztem, hogy Ő e az, akiről annyit mesélt és akit egy furcsa becenéven hív?! mondta hogy igen, de én elhibáztam azt a becenevet, és ezt elmondta Neki is. mikor megtudta, ő is rám ragasztott egy becenevet, és ebből kifolyólag, egyszer rá írtam fb-on. csak beszélgettünk és beszélgettünk..reggeltől egész hajnalig..mindenről és a semmiről is. lassan egyre jobban beleszerettem és Ő bevallása szerint Ő is belém. megbeszéltünk egy találkozót és le is jött, már az első nap elég közel kerültünk egymáshoz és ez nagyon jól esett, pedig én eléggé távolságtartó ember vagyok, sőt bizalmatlan. ekkor ugyebár már körülbelül egy hónapja ismertük egymást, harmadik nap mikor lent volt, megvolt vele az első csók is. nem tudom mit éreztem akkor, valami olyan érzés volt, mintha nem is ebben a világban lennék, mintha soha semmi nem tudna kárt tenni bennem, mert ő vigyáz rám örökre. ez volt az az érzés, mely életben tartott eddig, és amiért akár mindenem eldobnám a mai napig! ezután, mikor anyukám megtudta, hogy együtt vagyunk,kicsit kiakadt, mert a kicsi lánya nem lehet, hogy bármilyen kapcsolatba legyen bárkivel, főleg nem egy olyan emberrel, aki öt évvel idősebb nála. Ő beszélni szeretett volna anyukámmal, hogy elmondja, hogy nem akar nekem rosszat és szeret..sokat hisztiztem emiatt, hogy ne tegyem, mert nem szeretném..stb. megértette, és egyszer megbeszéltük, hogy titokban lejön és sátorozunk egyet. nagyon jól sikerült este le, soha életemben nem fogom elfelejteni azt az estét, életem legszebb estéje volt Vele. de ezt nem csinálhattuk tovább, nem lehetett folyton titkolózni és a hisztijeim ellenére mégis megtette, beszélt anyukámmal. belátom mára már, hogy nem kellett volna a nagy hiszti, mert nagyon jól tette amit tett. csak értem, vagyis kettőnkért volt minden.ezek után anyu is belement, hogy találkozhassak vele gyakrabban, kapcsolatunk egyre jobb lett, és én napról napra egyre jobban szerettem (és ez a mai napig így van.) segített nekem mindenben, az összes problémámat megbeszélhettem Vele, és Ő is velem. csodálatos volt, hogy volt egy olyan ember, akinek én jelentem a mindent és fordítva is..persze, voltak kisebb veszekedések és hülyeségeink, de kinek nincsenek?! egyszer azonban nem tudtunk találkozni 2 hónapig  beszélgettük, hogy mi legyen, de nem tudtuk kimondani a végét, szerelmesek voltunk, NAGYON. ezután ugyan úgy folytatódott minden.. volt is lent nálam, nagyon jól elvoltunk, mint mindig. ezután rá kb. 3 napra mondta, hogy benne megváltozott valami, nem tudott rá indokot mondani, semmi megjegyzést, csak hogy változott és már nem szeret annyira. kibékültünk, felmentem hozzá, teljesen normális volt, majd egy hétre rá azt mondta, neki ez így nem megy. belátom, hisztis voltam, nem figyeltem rá annyira, ahogy kellett volna, nem használtam ki minden pillanatot vele és ezt VÉGTELENÜL sajnálom. szakított velem. egyik napról a másikra elfelejtett..minden érzését, minden érzéki pillanatot, azt, hogy mit jelentettem Neki. egyszerűen mindent amink volt..nem tudom hová tenni ezt az érzést, amit érzek. napokig zokogtam, álomba sírtam magam..majd álmomban gondolkoztam azon, hogy mit hibáztam el. nem aludtam igazából semmit..majd felkeltem arra, hogy sikítok..sikítom, ordítom azt, hogy nem teheti ezt velem, mert ő a mindenem. majd megint zokogtam órákon keresztül a macit ölelgetve, amit Tőle kaptam. sírtam, míg el nem indultam a buszra, útközben sírtam míg oda nem értem, és ha egyedül utaztam akkor is sírtam..iskolába bámulom a táblát, merengek az életen és hullanak a könnyeim utána..mikor észreveszem, gyorsan letörlöm, hogy ne azt nézze mindenki, hogy mi a bajom. buszra menet általában szerencsére több emberrel megyek, de hazafelé a buszon megint csak sírtam..leszálltam a buszról és sírtam hazáig, itthon mindenkinek azt mutatom, hogy jól vagyok, semmi baj nincs, de mikor becsukom a szobám ajtaját újra kezdődik az egész.. könyörgök neki, hogy szeretem, hogy bármit megadnék azért, hogy ez változzon és visszakaphassam a férfit, akit örökre szeretni fogok, bármit tesz.. bárhogyan töri össze a szívem, a millióra tört darabok mind érte dobognak..ne higgye bárki is, hogy Ő tökéletes, vagy hogy azt hiszem, hogy nincs Nála jobb. TUDOM, hogy van..de engem NEM érdekel, mert nekem Ő a tökéletes ember, egyedül benne van meg minden, amit én keresek, benne megtaláltam azt, ami belőlem hiányzik, azt ami engem kipótol és teljessé tesz.. napról napra rosszabb lesz nélküle, ez nem javul, ez csak romlik. lassan nem eszek, nem alszok és felállni sem tudok már úgy, hogy ne remegjen meg a lábam az erőtlenségtől. visszagondolok valamire, csak egy pici emlékre, csak egy érintés, egy mosoly..vagy bármi már megállni sem tudok..egyszerűen nem megy. 9kg-ot fogytam ezalatt a két hét alatt.. most már próbálom magamba erőszakolni a kaját, de ami nem megy az nem megy egyszerűen..tudom, hogy ez így nem lesz jó..próbálom túltenni magam rajta..fel is adtam már, hogy valaha visszakapom, mert tudom hogy NEM... nem nem nem...de a szívem, a szívem..és az érzéseim nem hagyják.

Hogy is kezdjem? hát..nagyon nem tudom..17éves, barna hajú, középiskolás, átlagos lány vagyok. Hobbim a lovaglás, van két lovam is, mind a kettőnek meg van a maga története, de ez megint más story.

Imádom őket, két nagy bohóc, de ha szeretném, tudnak figyelni a munkára is. Másik hobbym a fényképezés, imádom őket fotózni, meg igazából bármit szívesen megörökítek, amit érdekesnek találok. Imádom a barátaimat, nélkülük most nem tudom hol lennék, nagyon sokkal tartozom nekik, azért, mert mindig mellettem állnak, ha a padlón vagyok, úgy tényleg a legalján, még akkor is kirángatnak, ha kell a cudar valósággal, a fejemhez vágják, amit megérdemlek és igazuk van. Köszönök nekik mindent. Azt hiszem rajtuk kívül semmim nincs. Most lett vége egy 9 hónapos kapcsolatomnak, pont a hónapforduló előtt egy nappal. Az indok az volt, hogy már nem szeret annyira. Teljesen összetörtem, belülről már minden szétesett, jobban mint valaha gondoltam volna, hogy lehetséges. Egyik legjobb barátom balesetet szenvedett, miközben felém tartott. Felhívtam Őt, miután már felállni sem tudtam, annyira ki voltam, Ő pedig rohant hozzám, egy őz miatt fának rohant. Fel fog épülni, de soha nem lesz a régi. Úgy érzem, lassacskán eltűnök az épp elméjű és szellemileg beszámítható emberek sorai közül és teljesen megőrülök...