Gyönyörű világod mi szerelemtől lángolt, fekete-fehérré változott..ez a mondat magába foglalja az egész hétvégém elmélkedéseit. azt hittem, hogy jobb lesz ez a hétvége, de nem. azt hittem, hogy majd a lovam kicsit kirángat az élet minden fájdalmából és egy picit tudok örülni valaminek. végig sírtam, míg vele foglalkoztam, elmagyaráztam neki mindent, hogy mit miért teszek, lehet, hogy hülyén hangzik, hogy egy állathoz beszélek, de megnyugtató érzés, tudom, hogy valamit ért belőle, mert általában mindig reagál rá valamit, lehet nem is a beszédet érti, csak az érzéseimet érzi át teljesen, amit akkor érzek, mikor a dolgokról beszélek. kicsit babusgattam őt, talán jobb lett egy ezred fokkal, de mikor visszatettem a karámba, az érzés ugyan olyan volt mint előtte. többit is megpucoltam, mert attól, hogy én egy semmi vagyok, nekik szükségük van a törődésre, és arra, hogy rendbe legyen velük kapcsolatban minden. ezt a felelősséget vállaltam, és nem fogom őket cserben hagyni, attól, hogy az életem romokban hever és padlón vagyok, nekik még nem kell szenvedni, nem fog kihatni a problémám rájuk. egyszerűen nem tehetem meg, hogy bármit is észleljenek belőle, azon kívül, hogy sajnos azt a lelki hátteret nem tudom most megadni nekik. este elmentem itthonról haverokkal, hogy talán ha velük vagyok, és iszok valamit, akkor majd jobb lesz a dolog..dehogy lett. ittam egy daniels-t, de aztán rájöttem, hogy igazából úgy sem fog segíteni ez semmin, így hát az esete következő részeiben csak két szál cigit szívtam el. igaza van mindenkinek ettől NEM lesz jobb..ezt én is nagyon jól tudom, jobban mint bárki, mert én megyek benne tönkre és nem más, de egyszerűen nem megy belőle a kilábalás, folyamatosan magyarázom magamnak, hogy igen is jobb lesz, megpróbálok mindent az ég világom, amitől jobb lehet, de igazából kudarcon kívül még mást nem tapasztaltam. lassan feladom nagyon úgy érzem..egy lelki és érzelmi hulladék lettem. egy senki, olyan érzelmekkel ami elszáll a semmibe. ha éppen nem sírok, akkor ülök az ágyon, vagy akárhol és bámulok a semmibe, azt sem nagyon szoktam hallani, ha beszélnek hozzám..csak bámulok előre és érzem, hogy semmi sincs rendben. ma kilovagoltam de azt is végig bőgtem..de majd talán alakul..csak jöhetne végre már az az idő..de addig maradnak az elvont álmok, a magam elé bámulás és a könnyek és a zene..sajnos egyik barátnőmnek is elég szarul jöttek ki a dolgai, sajnos most ezen én sem tudok segíteni, egyszerűen nem tudok mit tenni, még beszélek néhány emberrel, az ügy érdekében, de ez az utolsó ötletem.  barátaim nagyon rendesek, próbálni segítenek folyamatosan, és tartani bennem az életet..tegnap este 5órát beszéltem telefonon legjobb fiú barátommal, bár jóformán inkább hallgattam a hülyeségeit és néha helyeseltem, de jó volt hallani, hogy ő ezután a nagy baleset után is tud vidám lenni..:')